Segíteni valakinek. Több van e mögött, mint sokan hiszik. Vajon, ha segítesz másokon, tényleg másokon segítesz? Vagy ami még fontosabb, tényleg azért segítesz, hogy másokon segíts? Vagyis nem magadért csinálod? Biztos ismered azt a jóleső érzést, ami elfog, amikor segítesz valakin és azt mondja: „köszönöm”. A szemei ragyognak és mindketten örültök neki, hogy valami jót csináltatok együtt, amitől többek lettetek. „Szívesen” hangzik a válasz. Jó érzés. És most jön a keserű íz. Mi az ami megmarad bennünk, ha másokon segítünk? A jó érzés. Bonyolult logikai következtetések és folyamatábrák rajzolása után rá jöttem, hogy ez nekünk jó. „Másokon segíteni jó.” szokták mondani. Pedig magunkért tesszük. Azért segítünk másokon, mert az nekünk jó és nem azért, mert segítünk valakin. Segítek rajta, mert segíteni jó. Elfog az a jó érzés. Engem! Nekem jó. Persze a hazugság ott visszhangzik a fejünkben: „Másokon segítesz, ez jó dolog. Segítesz….”. De ez nem az igazság. Önzőek vagyunk. Csakis magunkal foglalkozunk. Emberek vagyunk. Emberek vagyunk. Miért nem merjük ezt bevallani magunknak? Miért fáj annyira azt mondani, hogy azért segítek másokon, hogy nekem jobb legyen? Magamért teszem. Milyen önzően hangzik nemigaz? Kompenzálnom kell valamivel, mert az életem szar és egyszerűen szükségem van valamire. Szükségem van nekem valamire. „Bizonyított narkósok vagyunk.” Micsoda tisztelet övezi a jótevőket. Milyen jó lehet nekik. Vajon tényleg önzetlenek? Képes egyáltalán az ember önzetlenségre? „Mindenki hazudik.” Az élet hatalmas játékos. „Csodálnod kell ellenfeleid eleganciáját.” Mindenki hazudik még saját magának is. Átverjük saját magunkat, hogy könnyebb legyen. Hogy elhitessük magunkal és másokkal, hogy fontosak vagyunk. Hogy mifontosak vagyunk. És ezért bármire képesek vagyunk. „Félj tőlem vagy árulj el, de kérlek, gondold azt, hogy különleges vagyok!”
Amikor valakinek azt mondod: „Te jó ember vagy.”, akkor mosolyog. Ragyognak a szemei. Elérte amit akart. Szeretik, vagy tiszteilk őt. Egy pillanatig se gondolkozunk el azon, hogy ez vajon tényleg így van-e. Átfut az agyunkon és jön a jól megérdemelt „érzés”. Úgye milyen jó, ha azt mondja nekünk valaki, hogy „jó ember vagy”? Nem állsz meg értelmezni, hogy hmm, ez tényleg így van? Nem gondolkozol el, hogy jó ember vagy-e. Egyszerűen tisztábban kezdesz hallani. A pupilláid akaratlanul kitágulnak és már el is szálltál meseországba, ahol „jó ember vagy”. Igaz számtalan más embert bántottál már meg szavakkal, vagy tettekkel, de nem számít. Mert igazából, legbelül „jó ember vagy”. Hát miért ne sütkérezhetnél a jó meleg napfényben? Vannak viszont emberek, akiknek az arca eltorzul. Akiknek a szeme nem ragyog fel. Akik lefelé néznek és szégyenlik magukat, mint a gyerekek, amikor rosszat csináltak. A szemükkel balranéznek, ami bekapcsolja az agyban az emlékeik előidézését, és a régmúlt képei máris mozifilm szerűen peregnek előttük és átélik a múltat újra. Aztán felnéznek és azt mondják: „Nem”. Hibáztak. A múltban. Valamikor régen. Tudják, hogy „csak emberek”. Nem ítélkeznek. Nem nézik le a másikat. Nem hízelegnek maguknak. Ők azok akik tiszteletre méltók. Hiszem, hogy nem a gondolataink vagyunk. Hogy van bennünk nagyon, nagyon mélyen valami ami eredendően jó. Hiszem, hogy a hang a fejünkben ami beszél hozzánk, nem mindig mond igazat. Mégis fáj amiket mond. Mi értelme másokon segíteni, ha azt igazából magunkért tesszük? Persze ott a válasz, hogy magunkért tesszük, de legalább a másiknak is jót teszünk vele. De tényleg segít ez abban, hogy jobb emberek legyünk? Tényleg abban segít, hogy többek legyünk? Vagy csak az egónk az ami nő? Talán úgy érzed több leszel, de mi a valóság? A jól megérdemelt érzés fátylat borít a szemünkre és nem látunk tisztán. Tényleg jót tettünk azzal amit tettünk? Vagy, csak mások fájdalmát akartuk enyhíteni? A fájdalomcsillapító sosem megoldás. Az igazi segítség gyakran fáj. Ezért az emberek elutasítják azt. Segítség, ha a drogos drogért könyörög és adsz neki? Utána ragyog a szeme, ahogy mindig. Vagy elvonóra küldöd és gyűlölni fog ezért? Persze ilyenkor megszólal a józan ész. Elvonó. Egyértelmű. Én ezt csinálnám. Na ez az a pont, amikor saját magunk átverésén kaphatjuk magunk. Méghogy én ezt csinálnám. Rossz válasz. Nem csinálnánk semmi ilyesmit. Túl nehéz. Az emberek nem szeretik a túl nehéz és főleg a nagy felelősséggel járó dolgokat. „Tudom mi a helyes”. Vajon tényleg tudjuk? Vagy csak ítélkezünk mások felett. „Ezt kellett volna tennie. Én ezt tettem volna”. Megszólal bennünk a hang. Olyan könnyű elítélni a másikat, hogy nem is gondolkozunk. Nem gondolunk bele, hogy milyen lehet neki igazából. Hogy meddig örlődött kételyek között, hogy álmatlan éjszakái voltak hónapokig, hogy a szíve vasgolyóként húzza le a mélybe és a láncok egyre súlyosabbak a vállain, a talpai alatt kezd beomlani a föld, és izomszaggató munkával próbál egyensúlyyozni lábujjhegyen, hogy ne zuhanjon bele a mélybe. Csak lesöpörjük a vállunkat. Néha még tetézzük azzat, hogy kérdezgetjük magunk. „Miért olyan nehéz ez? Hát nem egyértelmű, hogy így kéne cselekedni? Hát nem látja, hogy rosszul csinálja? ” Így aztán teljes a meggyőzés. A mű befejezve. Elhitük, hogy jobbak vagyunk és a másik szerencsétlenebb. És jön az érzés. Toronyként magasodunk a másik fölé. Felsőbbrendűek vagyunk, mert mi jobban csinálnánk. Hát nem szuper innen fentről lenézni a másikra? Nem frissebb a levegő itt fent, nem jobb a kilátás? Érezzük a nagyság hatalmát. Bezzeg Ő, milyen beszűkült világban él. A lúzer. Íme a tökéletes átverés. Előszeretettel verjük át saját magunk. Micsoda remek színjátékot rendeztünk a saját fejünkben, csak a magunk szórakoztatására, nemigaz? Bravó! Bravó! Mi vagyunk a nagyok, mások a kicsik! Hát nem erre vágyik mindenki? Most megkaptuk és csak fél perc elmélyülés kellett hozzá. „Megbántottál!” Hangzik el sokszor életünk folyamán. Igazából ezt jelenti: „Megbántottál és ezt soha, de soha nem bocsátom meg neked! Bűnhődni fogsz életed végéig, azért, hogy elégtételt vegyek rajtad a sérelmemért!” Hiszen mi sérthetetlenek vagyunk. Annak kell lennünk. Vérlázító, ha valaki bántani mer minket. Hát hogy képzeli az a másik, hogy engem, aki szép vagyok és jó, bántani mer? „Ennek véget kell vetni! Nem tisztel eléggé, és ez nem játék! Most kell megmutatni neki, ki az erősebb!” És ezért egyfolytában felhánytorgatjuk a múltat. Feltépjük a régi sebeket, csak azért is. Kívülről az arcunk zord és sértettséget színlelünk. Tökéletesen beleéljük magunkat az általunk kitalált szerepbe és olyan jól játsszuk, annyira azonosulunk ezzel a képzelt sértett alakkal, hogy szinte eggyé válunk vele. Oszkárt érdemelnénk az ilyen alakításainkért, hiszen azzal, hogy elhitetjük önmagunkkal a sértettséget, létrejön a tökéletes színjáték. De mélyen a szemünkben, legbelül látni az aprócska szikrát, ami örömöt jelent. Örömmel nézzük a másik gyötrődését. Szeretjük nézni, ahogy, szenved és marja belül a bűntudat, nem tudja mit kéne tennie, hogy jóvátegye. Hát nem csodálatos látvány? Eljátszottunk egy szerepet, amit mi is és mások is elhittünk és jön a visszajelzés, hogy sikeres volt. Elértük a célunk, hiszen a másik szenved. Bűnhődik, amiért megbántott minket. És akkor megnyugszunk, hogy igen, jól végeztük a dolgunk. Velünk nem packázhatnak! És ez mehet éveket, évtizedeket át. Micsoda elképesztő önteltség és önzőség lakozik ezek mögött a szituációk mögött. A másik bocsánatot kér, tízszer, százszor, ezerszer. Mindig elhitetjük velük, hogy megbocsátottunk. Persze elég drámaian kell csinálnunk ahhoz, hogy mi is elhiggyük. Nagy összeborulás és sírás után végül megtörünk és a jól megszokott happy endel végződik a produkció, ahogy mindenki elvárja. De igazából nem bocsátunk meg. A játék folytatódik. És imádunk játszani! Nem vagyunk képesek megbocsátani. Olykor a másiktól is elvárjuk, hogy tökéletes legyen. Az indok pedig egyszerű: azért várjuk el a másiktól, hogy tökéletes legyen, mert mi is annak hisszük magunk. Tévedhetetlenek vagyunk. Ha a másik téved, azt megkeserüli. Ismét tornyok vagyunk. Sőt, már felhőkarcolók. Az égbolt tetején kopogtatunk, hogy még feljebb kerüljünk, és mások fölé hatalmasodjunk. „Én ezt soha nem tenném meg veled!” Mert én jobb vagyok nálad! Te pedig egy senki vagy. Nincs semmi, ami kárpótolhatna azért, ha kihagyjuk annak lehetőségét, hogy érzékeltessük nagyságunkat a másikkal. Micsoda látvány, ahogy látod a szemeiben homályba veszni a fényt, ahogy egyre inkább alárendelődik akaratunknak és végül teljesen megadja magát. Látnunk kell az egész folyamatot, hogy elhiggyük. Micsodaérzés! Mi győztünk! A másik a lábaink előtt hever és ekkor segítő kezet nyújtunk még jobban megalázva Őt. „De nem haragszom.” Hangzik el az elvetemült hazugság a szánkból. Semmi nem érzékelteti a másikkal jobban azt, hogy felsőbbrendűek vagyunk, mint az álmegbocsátás. „Megbocsátok!” Jelentése: „Megbocsátok neked, mert én magasan fölötted állok és te sehol se vagy hozzám képest, de én képes vagyok arra, hogy felsegítselek, mert magadtól nem tudnál felállni. Persze ez nem tart sokáig, mert nemsokára újra visszataszítalak a földre és örömmel nézem végig, ahogy vonaglasz újra és újra.” Önsajnáltatás. Erős fegyver. „Mindent megpróbáltam! Mindig mindent megpróbálok, de kudarcra vagyok ítélve! Egyszerűen nem megy!”Milyen könnyű sajnálni magunk. Annyira könnyű ezeket a szavakat elfogadni, hogy szinte magunkba szívjuk őket. Mintha bebújnák egy puha paplan alá. Bele süppedünk a lepedőnkbe, ahol biztonságos. Fontos a biztonság! „Mindig megpróbálom, de sosem jön össze!” Olyan, mint egy áthatolhatatlan páncél rajtunk. Ha bárki felelősségre von, elővesszük és együttérzése, szimpátiát zsarolunk ki a másikból. Ügyes manipuláció, hiszen bizonyítottan működik. „Nem vagyok elég jó ehhez…” Az egész csúcsa, a kiteljesedés akkor történik, amikor találunk egy partnert, akinek van elég színészi érzéke ahhoz, hogy felismerje a szituációt és legyen elég bátorsága beszállni a játékba és játszani velünk. Ilyenkor jön a visszajelzés: „Meg tudod csinálni, csak higgy magadban! Képes vagy rá, többet tudsz, mint képzelnéd! Hát ki tudná megcsinálni, ha nem Te!” És ekkor jön az érzés, hogy milyen jó, hogy valaki törődik velünk, foglalkozik velünk, együtt érez, és odafigyel ránk. Van élet ezen a bolygón, hiszen végre észrevettek engem. Észrevett valaki, akinek fontos vagyok, nem úgy, mint mások, hanem jobban. Ezért folytatjuk a játékot. „Megpróbáltam, de elbuktam. Annyi mindent megtettem, azért, hogy sikerüljön, de nem sikerült.” És ilyenkor figyelünk, nagyra nyitott szemekkel, várva a bíztatást, hogy ismét erőre kapjunk. Milyen könnyű mások energiáját szívni így nem? Minek dolgozzunk meg érte, ha elvehetjük a másét. És hogy élvezzük ezt mindketten! „Én nem tehetek semmiről sem! Nem az én hibám!” Gyakran mentegetőzünk, és előszeretettel mutogatunk másokra, ha hibázunk. Márpedig hibázunk. Emberek vagyunk. Hibázni nem szégyen, mégis sokszor nem is valljuk be magunknak, hogy hibáztunk. Ha elég kitartóak vagyunk, el is hisszük, hogy tévedhetetlenek vagyunk. Ez a legveszélyesebb állapotok közé tartozik, amiben élhetünk. Először hárítás. Aztán, ha valaki megkérdőjelezi a képességünket, vagy az akaratunkat, vagy minket, akkor foggal-körömmel neki esünk. „Mit tudsz te erről, amikor én mindent tudok erről és mégis megtörtént, akaratom ellenére! Nem lehetett más csak a sors keze, hiszen, ha az én kezem lett volna, akkor lesöpörtelek volna a játékasztalról, mert képes vagyok rá!” Annyit tesz: „Hódolj be!” Az akaratunkat érvényesítenünk kell tűzön-vízen keresztül. Nem ismerjük be, hogy hibáztunk, pedig legbelül tudjuk az igazat. De az igazság fáj, és ha valami fáj az rossz. Sok-sok földet hányunk rá, hogy elég mélyre kerüljön ahhoz, hogy ne fájjon már. A lényeg, hogy ne fájjon! Lassan, kemény és kitartó munkával eltemethetjük a hibáinkat és újra emelt fővel járhatunk az utcán. Kidüllesztett mellkasunk ordítja mások felé, hogy mi nem hibázunk soha! Micsodaérzés! Kedves olvasó!Ha idáig elolvastad jó ember vagy. :) Igazából nem vagy. Inkább így fogalmazok: „Ember vagy.” Ha valamiben magadra ismertél, ne bánkódj, jó úton haladsz. Ha valamiről úgy gondolod, hogy teljesen hiányzik belőled, akkor el kell hogy keserítselek. Ezek a tulajdonságok mindenkiben ott vannak. Mindenkiben. Nincs kivétel. De ez így van rendjén. Emberek vagyunk. Szerepeket játszunk, drámázunk, manipulálunk, bosszút állunk, szeretünk, gyűlölünk, érzünk…Ha ezeket letagadjuk, letagadjuk azt a tényt is, hogy emberek vagyunk. Ha megpróbálunk másképp viselkedni, önmagunkat tagadjuk meg. Hiszen hogy volnánk képesek más viselkedésre, ha nem vagyunk tévedhetetlenek?
http://www.hotdog.hu/blog/Maresz.._blogja/human-comedy
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése