Hatalmas kedvencem :)

Edgar Allan Poe - Morella

Önmaga önmagától való önmagával
való egyalakú örökkévaló

Platón: A lakoma

Mélységes, de nagyon különös rokonszenv érzésével néztem barátnőmre, Morellára. Évekkel ezelőtt véletlen vetett közelébe, s lelkem legelső találkozásunk óta oly tűzzel égett, amilyet mindaddig nem ismert; de nem Erósz tüze volt az, s keserűen gyötörte szellememet a fokozódó felismerés, hogy már meg sem tudom határozni szokatlan jelentőségét, sem kormányozni kiszámíthatatlan erejét. Mégis: találkoztunk; s a sors összekötött az oltár előtt; s én sohasem szóltam szenvedélyről, sohasem gondoltam szerelemre. Ő azonban kerülte a társaságot, s egyedül hozzám kapcsolódva, boldoggá tett. Csodálni való boldogság volt ez - álmodni való.

Morella mélységesen művelt volt. Életemet merem rátenni: tehetsége magasabb rendű volt a közönségesnél - elméjének ereje óriás. Éreztem ezt, és sok dologban tanítványa lettem. De hamarosan úgy találtam, hogy pozsonyi nevelése folytán azokat a misztikus írásokat rakja elém, egész csomót, amiket általában a korai német irodalom puszta salakjának szoktunk tekinteni. Ez volt, el sem tudtam képzelni, mi okból, kedvence s állandó tanulmánya - s hogy idő folytán ez lett nekem magamnak is, a példa és szokás egyszerű, de hatékony befolyásának kell tulajdonítani.

Mindebben, ha nem tévedek, értelmemnek kevés szerepe volt. Meggyőződésemre, amennyire emlékszem, semmiféle formában nem hatott az ideál, amelyről olvastam, s a miszticizmusnak, hacsak nagyon nem csalatkoztam, leghalványabb árnyalata sem volt észrevehető sem cselekedeteimben, sem gondolataimban. Meg lévén erről győződve, lényegben átadtam magamat feleségem irányításának, s hátrálást nem ismerő szívvel léptem az ő tanulmányainak útvesztőibe. És akkor - akkor, míg tiltott könyvekre hajolva valami tiltott érzést éreztem gyűlni magamban - Morella hideg kezét a kezemre tette, s valami halott filozófiának hamvaiból egynémely halk, különös szavakat piszkált föl, melyeknek idegenszerű jelentése mélyen beleégett emlékezetembe. Ilyenkor órák hosszat időztem oldalán, és csüggtem ajkai zenéjén, míg végre a melódiát borzalom színezte, s árny esett lelkemre, s elsápadtam és megremegtem ezektől a nagyon is nem földi hangoktól. S így az öröm hirtelen rémületbe hervadt, és a legszebb lett legrémesebbé, mint ahogy lett Hinnonból Ge-Henna.

Szükségtelen itt megállapítani pontos karakterét a bölcselkedésnek, amely az említett könyvekből kinőve, oly hosszú időn át majdnem az egyetlen beszédtárgy volt köztem és Morella közt. Akik járatosak abban, amit teologikus moráltudománynak lehetne nevezni, azoknak máris fogalmuk lesz róla, s a tanulatlan mindenképp csak kevésbé értené. Fichte vad pantheizmusa; a püthagoraeusok által módosított palingeneszisz, és mindenekfölött, az identitás tanai, mint Schelling hirdeti, voltak rendesen a vitapontok, melyek legtöbb varázst nyújtottak a tárt képzeletű Morellának. Azt az identitást, melyet személyi azonosságnak neveznek, Mr. Locke, gondolom, helyesen definiálja, mikor azt mondja, hogy valamely értelmes lény önmagával való egységben áll. S mivel személyen nem mást értünk, mint ésszel rendelkező, intelligens lényt, s mivel a gondolkodást mindig valami tudat kíséri, ez az, ami minket magunkká tesz, azzá, amit magunknak nevezünk, megkülönböztetve ezáltal magunkat egyéb gondolkodó lényektől, és megadva magunknak személyi azonosságunkat. De a principium individuationis-t, az identitás tudatát, melyet a halálban vagy elvesztünk, vagy nem vesztünk el örökre, én mindig mélységes érdeklődéssel tanulmányoztam; s nem is annyira konzekvenciáinak hökkentő és izgató természete miatt, mint a jelentőségteljes és nyugtalan modor hatása folytán, amelyben Morella beszélt róla.

De valóban, eljött most az idő, amikor feleségem modorának rejtélye valóságos bűvöletként nehezedett rám.Nem tudtam többé elviselni halvány ujjainak érintését, sem zenés nyelve halk hangjait, sem mélabús szemének fényét. S ő mindezt tudta, de nem tett szemrehányást; ismerni látszott gyöngeségemet vagy balgaságomat, és mosolyogva sorsnak nevezte. Ismerni látszott tekintetem fokozatos elidegenülésének okát is, mely előttem ismeretlen volt; de nem adott jelet, nem tett célzást annak természetére. S mégis: asszony volt ő is, s napról napra jobban emésztődött. Idővel a piros folt állandóan arcára ült, s a kék erek a sápadt halántékon szembetűnők lettek; s lelkem egyik pillanatban szánalomba olvadt, de a következőben találkoztam szemének jelentőségteljes pillantásával, s akkor lelkem elémelyedett és elszédült az olyan ember szédületével, aki lefelé néz valamely komor és kikutathatatlan mélységbe.

Azt kell hát mondanom, hogy áhítoztam, komoly és emésztő vágyakozással, Morella halálának pillanatára? Áhítoztam; de a törékeny szellem ragaszkodott porlakásához sok hosszú napon át, sok hosszú héten és terhes hónapon át - míg megkínzott idegeim felülkerekedtek értelmemen, őrjöngővé tett e végtelenbe nyúlás, s egy ördög szívével átkoztam a napokat és az órákat és a keserves pillanatokat, melyek nyúlni és nyúlni látszottak, amint a nemes élet hanyatlott - mint árnyékok, ha a nap haldoklik.

De egy őszi este, mikor a szelek csöndesen pihentek az égen, Morella odahívott ágya mellé. Sötét köd terült a földön és meleg villogás a vizeken, s az erdő dús októberi lombjai közé bizonnyal szivárvány hullt a mennyboltozatról.

- Napok napja ez - szólt Morella, amint közeledtem -, minden napok napja, élni vagy meghalni. Szép nap ez a föld és élet fiainak... ah, még szebb az ég és halál lányainak!

Homlokon csókoltam, s ő folytatta:

- Meghalok, és mégis élni fogok!

- Morella!

- A napok nem is léteztek, amikor szeretni tudtál, de akitől az életben irtóztál, azt a halálban imádni fogod.

- Morella!

- Még egyszer mondom, meghalok. De bennem van záloga a szerelemnek... ah, annak a kevés szerelemnek!... amellyel engemet szerettél, Morellát. S amikor szellemem elköltözik, élni fog a gyermek: a tiéd és az enyém, Morelláé. De napjaid bú napjai lesznek; a bánaté, mely legtartósabb az érzelmek között, mint a ciprus a legszívósabb fa a fák között. Mert boldogságod óráinak vége, örömöt nem lehet kétszer aratni egy életben, mint Paestum rózsáit kétszer egy esztendőben. Nem játszod hát tovább az idővel a teószi játékot, hanem feledve a mirtuszt és szőlőt, már a földön magaddal hordod szemfedődet, mint a mozlimok Mekkában.

- Morella! - kiáltottam. - Morella! hogy tudod ezt? - de ő elfordította arcát a vánkoson, s gyenge remegés szállván tagjaira, meghalt, és többé nem hallottam hangját.

De, amint előre megmondta, gyermeke - akinek haldokolva adott életet, s aki nem lélegzett, míg anyja nem lélegzett utolsót -, gyermeke él: egy leány. S különös módon nőtt, testben s értelemben, s tökéletes mása volt az elköltözöttnek, és én szerettem, égőbb szeretettel, mint amit lehetségesnek hittem érezni földi lakó iránt.

Ámde nemsokára e tiszta szeretet ege elsötétült, s ború és borzalom és bánat felhői vonultak át rajta. Mondtam, a gyermek nőtt, különös módon, testben s értelemben. Csakugyan, különös volt gyors növekvése testi nagyságában - de rettenetesek, ó! rettenetesek voltak a zajló gondolatok, melyek rám tolultak, mialatt szellemi lénye fejlését figyeltem! Lehetett-e másként, mikor napról napra felfedeztem a gyermek gondolataiban az asszony érett erejét és képességeit? mikor a zsengeség ajkairól a tapasztalat leckéi hullottak? s mikor az érett kor bölcsességét vagy szenvedélyeit láttam, óráról órára, kivillanni telt és vizsgálódó szeméből? Amint, mondom, mindez nyilvánvaló lett hökkent megértésem előtt, amint nem rejthettem el többé lelkemtől, nem rázhattam ki gondolataimból, melyek remegtek befogadni maguk közé - lehet-e csodálni, hogy félelmes és izgató természetű gyanú lopózott lelkembe, s eszmemenetem döbbenve esett vissza a sírba tett Morella vad történeteihez és hátborzongató teóriáiba? Kiragadtam a világ kémszeméből a lényt, kit a sors imádnom kényszerített, s otthonom szigorú zárkózottságában szenvedéssel telt szorongással figyeltem mindenre, ami szeretetem tárgyával összefüggött.

S amint az évek hömpölyögtek tova, s én csüggtem nap nap után az ő szent, szelíd és ékesszóló arcán, s el-elnéztem zsendülő alakját, nap nap után új hasonlóságokat fedeztem föl a gyermek és anyja, a mélabús, halott anya között. S óráról órára sötétebbé sűrűsödtek az egyformaságnak ez árnyékai, s teltebbé és határozottabbá s zavarba ejtőbbé, s iszonyatosabban ijesztővé megjelenésükben. Mert, hogy mosolya hasonló volt az anyjáéhoz, azt elviseltem volna; de hogy tökéletesen ugyanaz volt, borzalomba ejtett; hogy szeme emlékeztetett Morella szemére, csak kiálltam volna; de túl gyakran nézett lelkem mélyeibe magának Morellának feszült és fölzaklató szándékosságával. És a magas homlok körvonalában és a selyem hajzat fürteiben s a halvány ujjakban, melyek beletemetkeztek, és beszédének szomorú és zenés hangjaiban, és mindennél inkább - ó! mindennél inkább! - a halottnak szavaiban és kifejezéseiben az élő és szeretett lány ajkán, táplálékot lelt bennem valami emésztő gondolat, a borzalom - egy féreg, amely nem akart meghalni.

Így folyt el életének két lustruma, és mégis, leányomnak nem volt még neve e földön. "Gyermekem" s "szerelmem": ezek voltak az elnevezések, melyeket az apa érzése, szokás szerint sugallt, s napjainak merev visszavonultsága kizárta bárki másnak társaságát. Morella neve vele halt, amikor ő meghalt. Az anyáról sohasem beszéltem a lánynak; lehetetlen volt róla beszélni. Sőt, míg életének rövid napja tartott, a lányhoz alig jutottak a külső világ benyomásai: csak amit elzártságának szűk korlátai megengedtek. De végre is a keresztség szertartása ígért szellememnek, ideges és izgatott állapotában, gyors szabadulást sorsom rémeitől. S a keresztelőkútnál haboztam - a név miatt. Bölcsek és szépek, ős és modern idők, hazám és idegen föld sok-sok neve tolongott ajkamon, nemesség, boldogság, jóság szépséges nevei. Mi sugallhatta hát megzavarnom az eltemetett halottnak emlékét? Mely démon ösztökélt, kilehelni a szót, amely már puszta emlékezetével patakokban szokta a bíbor vért halántékomból szívem melységébe apasztani? Micsoda ördög szólt ki lelkemnek rejtekéből, amikor, abban a sötét templomhajóban és az éj csöndjében, a szent ember fülébe ezeket a szótagokat susogtam:

- Morella?!

S kicsoda, ördögebb még az ördögnél, torzította el gyermekem vonásait, s hintette el rajtuk a halál színét, amint megrezzenve alig hallható hangomtól, földről az égre fordítá üveges szemét, s előrebukva őseink sírboltjának fekete kockáira, felelte:

- Itt vagyok!

Határozottan, hideg, nyugodt határozottsággal hulltak ezek az egyszerű szavak fülembe, s onnan, mint olvadt ólom, sisteregve zúdultak agyvelőmbe. Évek - évek tűnhetnek, múlhatnak, de ennek az időnek az emléke, soha! S bőviben volt, igazán, a virág és a szőlő - de üröm és ciprus vetették rám árnyékukat éj és nap. S nem tartottam számon sem időt, sem helyet, s lehervadtak az égről végzetem csillagai, és a föld sötét lett, s alakjai úgy suhantak el mellettem, mint lengeteg árnyak, s mindannyi közt csak egyet láttam én - Morellát. Az égbolt minden szelei egy szót súgtak fülembe, s a tenger minden hullámai azt mormolták örökké - Morella. De meghalt; s magam kezével vittem őt a sírba; s csak nevettem hosszú, keserű kacajjal, mikor nyomát sem leltem az elsőnek, a kriptában, hová befektettem most a második Morellát.

Babits Mihály fordítása

Maresz.. blogjából emeltem át.

Segíteni valakinek. Több van e mögött, mint sokan hiszik. Vajon, ha segítesz másokon, tényleg másokon segítesz? Vagy ami még fontosabb, tényleg azért segítesz, hogy másokon segíts? Vagyis nem magadért csinálod? Biztos ismered azt a jóleső érzést, ami elfog, amikor segítesz valakin és azt mondja: „köszönöm”. A szemei ragyognak és mindketten örültök neki, hogy valami jót csináltatok együtt, amitől többek lettetek. „Szívesen” hangzik a válasz. Jó érzés. És most jön a keserű íz. Mi az ami megmarad bennünk, ha másokon segítünk? A jó érzés. Bonyolult logikai következtetések és folyamatábrák rajzolása után rá jöttem, hogy ez nekünk jó. „Másokon segíteni jó.” szokták mondani. Pedig magunkért tesszük. Azért segítünk másokon, mert az nekünk jó és nem azért, mert segítünk valakin. Segítek rajta, mert segíteni jó. Elfog az a jó érzés. Engem! Nekem jó. Persze a hazugság ott visszhangzik a fejünkben: „Másokon segítesz, ez jó dolog. Segítesz….”. De ez nem az igazság. Önzőek vagyunk. Csakis magunkal foglalkozunk. Emberek vagyunk. Emberek vagyunk. Miért nem merjük ezt bevallani magunknak? Miért fáj annyira azt mondani, hogy azért segítek másokon, hogy nekem jobb legyen? Magamért teszem. Milyen önzően hangzik nemigaz?  Kompenzálnom kell valamivel, mert az életem szar és egyszerűen szükségem van valamire. Szükségem van nekem valamire. „Bizonyított narkósok vagyunk.” Micsoda tisztelet övezi a jótevőket. Milyen jó lehet nekik. Vajon tényleg önzetlenek? Képes egyáltalán az ember önzetlenségre? „Mindenki hazudik.” Az élet hatalmas játékos. „Csodálnod kell ellenfeleid eleganciáját.” Mindenki hazudik még saját magának is. Átverjük saját magunkat, hogy könnyebb legyen. Hogy elhitessük magunkal és másokkal, hogy fontosak vagyunk. Hogy mifontosak vagyunk. És ezért bármire képesek vagyunk. „Félj tőlem vagy árulj el, de kérlek, gondold azt, hogy különleges vagyok!”
 Amikor valakinek azt mondod: „Te jó ember vagy.”, akkor mosolyog. Ragyognak a szemei. Elérte amit akart. Szeretik, vagy tiszteilk őt. Egy pillanatig se gondolkozunk el azon, hogy ez vajon tényleg így van-e. Átfut az agyunkon és jön a jól megérdemelt „érzés”. Úgye milyen jó, ha azt mondja nekünk valaki, hogy „jó ember vagy”? Nem állsz meg értelmezni, hogy hmm, ez tényleg így van? Nem gondolkozol el, hogy jó ember vagy-e. Egyszerűen tisztábban kezdesz hallani. A pupilláid akaratlanul kitágulnak és már el is szálltál meseországba, ahol „jó ember vagy”. Igaz számtalan más embert bántottál már meg szavakkal, vagy tettekkel, de nem számít. Mert igazából, legbelül „jó ember vagy”. Hát miért ne sütkérezhetnél a jó meleg napfényben? Vannak viszont emberek, akiknek az arca eltorzul. Akiknek a szeme nem ragyog fel. Akik lefelé néznek és szégyenlik magukat, mint a gyerekek, amikor rosszat csináltak. A szemükkel balranéznek, ami bekapcsolja az agyban az emlékeik előidézését, és a régmúlt képei máris mozifilm szerűen peregnek előttük és átélik a múltat újra. Aztán felnéznek és azt mondják: „Nem”. Hibáztak. A múltban. Valamikor régen. Tudják, hogy „csak emberek”. Nem ítélkeznek. Nem nézik le a másikat. Nem hízelegnek maguknak. Ők azok akik tiszteletre méltók. Hiszem, hogy nem a gondolataink vagyunk. Hogy van bennünk nagyon, nagyon mélyen valami ami eredendően jó. Hiszem, hogy a hang a fejünkben ami beszél hozzánk, nem mindig mond igazat. Mégis fáj amiket mond. Mi értelme másokon segíteni, ha azt igazából magunkért tesszük? Persze ott a válasz, hogy magunkért tesszük, de legalább a másiknak is jót teszünk vele. De tényleg segít ez abban, hogy jobb emberek legyünk? Tényleg abban segít, hogy többek legyünk? Vagy csak az egónk az ami nő? Talán úgy érzed több leszel, de mi a valóság? A jól megérdemelt érzés fátylat borít a szemünkre és nem látunk tisztán. Tényleg jót tettünk azzal amit tettünk? Vagy, csak mások fájdalmát akartuk enyhíteni? A fájdalomcsillapító sosem megoldás. Az igazi segítség gyakran fáj. Ezért az emberek elutasítják azt. Segítség, ha a drogos drogért könyörög és adsz neki? Utána ragyog a szeme, ahogy mindig. Vagy elvonóra küldöd és gyűlölni fog ezért? Persze ilyenkor megszólal a józan ész. Elvonó. Egyértelmű. Én ezt csinálnám. Na ez az a pont, amikor saját magunk átverésén kaphatjuk magunk. Méghogy én ezt csinálnám. Rossz válasz. Nem csinálnánk semmi ilyesmit. Túl nehéz. Az emberek nem szeretik  a túl nehéz és főleg a nagy felelősséggel járó dolgokat. „Tudom mi a helyes”. Vajon tényleg tudjuk? Vagy csak ítélkezünk mások felett. „Ezt kellett volna tennie. Én ezt tettem volna”. Megszólal bennünk a hang. Olyan könnyű elítélni a másikat, hogy nem is gondolkozunk. Nem gondolunk bele, hogy milyen lehet neki igazából. Hogy meddig örlődött kételyek között, hogy álmatlan éjszakái voltak hónapokig, hogy a szíve vasgolyóként húzza le a mélybe és a láncok egyre súlyosabbak a vállain, a talpai alatt kezd beomlani a föld, és izomszaggató munkával próbál egyensúlyyozni lábujjhegyen, hogy ne zuhanjon bele a mélybe. Csak lesöpörjük a vállunkat. Néha még tetézzük azzat, hogy kérdezgetjük magunk. „Miért olyan nehéz ez? Hát nem egyértelmű, hogy így kéne cselekedni? Hát nem látja, hogy rosszul csinálja? ” Így aztán teljes a meggyőzés. A mű befejezve. Elhitük, hogy jobbak vagyunk és a másik szerencsétlenebb. És jön az érzés. Toronyként magasodunk a másik fölé. Felsőbbrendűek vagyunk, mert mi jobban csinálnánk. Hát nem szuper innen fentről lenézni a másikra? Nem frissebb a levegő itt fent, nem jobb a kilátás? Érezzük a nagyság hatalmát. Bezzeg Ő, milyen beszűkült világban él. A lúzer. Íme a tökéletes átverés. Előszeretettel verjük át saját magunk. Micsoda remek színjátékot rendeztünk a saját fejünkben, csak a magunk szórakoztatására, nemigaz? Bravó! Bravó! Mi vagyunk a nagyok, mások a kicsik! Hát nem erre vágyik mindenki? Most megkaptuk és csak fél perc elmélyülés kellett hozzá. „Megbántottál!” Hangzik el sokszor életünk folyamán. Igazából ezt jelenti: „Megbántottál és ezt soha, de soha nem bocsátom meg neked! Bűnhődni fogsz életed végéig, azért, hogy elégtételt vegyek rajtad a sérelmemért!” Hiszen mi sérthetetlenek vagyunk. Annak kell lennünk. Vérlázító, ha valaki bántani mer minket. Hát hogy képzeli az a másik, hogy engem, aki szép vagyok és jó, bántani mer? „Ennek véget kell vetni! Nem tisztel eléggé, és ez nem játék! Most kell megmutatni neki, ki az erősebb!” És ezért egyfolytában felhánytorgatjuk a múltat. Feltépjük a régi sebeket, csak azért is. Kívülről az arcunk zord és sértettséget színlelünk. Tökéletesen beleéljük magunkat az általunk kitalált szerepbe és olyan jól játsszuk, annyira azonosulunk ezzel a képzelt sértett alakkal, hogy szinte eggyé válunk vele. Oszkárt érdemelnénk az ilyen alakításainkért, hiszen azzal, hogy elhitetjük önmagunkkal a sértettséget, létrejön a tökéletes színjáték. De mélyen a szemünkben, legbelül látni az aprócska szikrát, ami örömöt jelent. Örömmel nézzük a másik gyötrődését. Szeretjük nézni, ahogy, szenved és marja belül a bűntudat, nem tudja mit kéne tennie, hogy jóvátegye. Hát nem csodálatos látvány? Eljátszottunk egy szerepet, amit mi is és mások is elhittünk és jön a visszajelzés, hogy sikeres volt. Elértük a célunk, hiszen a másik szenved. Bűnhődik, amiért megbántott minket. És akkor megnyugszunk, hogy igen, jól végeztük a dolgunk. Velünk nem packázhatnak! És ez mehet éveket, évtizedeket át. Micsoda elképesztő önteltség és önzőség lakozik ezek mögött a szituációk mögött. A másik bocsánatot kér, tízszer, százszor, ezerszer. Mindig elhitetjük velük, hogy megbocsátottunk. Persze elég drámaian kell csinálnunk ahhoz, hogy mi is elhiggyük. Nagy összeborulás és sírás után végül megtörünk és a jól megszokott happy endel végződik a produkció, ahogy mindenki elvárja. De igazából nem bocsátunk meg. A játék folytatódik. És imádunk játszani!  Nem vagyunk képesek megbocsátani. Olykor a másiktól is elvárjuk, hogy tökéletes legyen. Az indok pedig egyszerű: azért várjuk el a másiktól, hogy tökéletes legyen, mert mi is annak hisszük magunk. Tévedhetetlenek vagyunk. Ha a másik téved, azt megkeserüli. Ismét tornyok vagyunk. Sőt, már felhőkarcolók. Az égbolt tetején kopogtatunk, hogy még feljebb kerüljünk, és mások fölé hatalmasodjunk. „Én ezt soha nem tenném meg veled!” Mert én jobb vagyok nálad! Te pedig egy senki vagy. Nincs semmi, ami kárpótolhatna azért, ha kihagyjuk annak lehetőségét, hogy érzékeltessük nagyságunkat a másikkal. Micsoda látvány, ahogy látod a szemeiben homályba veszni a fényt, ahogy egyre inkább alárendelődik akaratunknak és végül teljesen megadja magát. Látnunk kell az egész folyamatot, hogy elhiggyük. Micsodaérzés! Mi győztünk! A másik a lábaink előtt hever és ekkor segítő kezet nyújtunk még jobban megalázva Őt. „De nem haragszom.” Hangzik el az elvetemült hazugság a szánkból. Semmi nem érzékelteti a másikkal jobban azt, hogy felsőbbrendűek vagyunk, mint az álmegbocsátás. „Megbocsátok!” Jelentése: „Megbocsátok neked, mert én magasan fölötted állok és te sehol se vagy hozzám képest, de én képes vagyok arra, hogy felsegítselek, mert magadtól nem tudnál felállni. Persze ez nem tart sokáig, mert nemsokára újra visszataszítalak a földre és örömmel nézem végig, ahogy vonaglasz újra és újra.”  Önsajnáltatás. Erős fegyver. „Mindent megpróbáltam! Mindig mindent megpróbálok, de kudarcra vagyok ítélve! Egyszerűen nem megy!”Milyen könnyű sajnálni magunk. Annyira könnyű ezeket a szavakat elfogadni, hogy szinte magunkba szívjuk őket. Mintha bebújnák egy puha paplan alá. Bele süppedünk a lepedőnkbe, ahol biztonságos. Fontos a biztonság! „Mindig megpróbálom, de sosem jön össze!” Olyan, mint egy áthatolhatatlan páncél rajtunk. Ha bárki felelősségre von, elővesszük és együttérzése, szimpátiát zsarolunk ki a másikból. Ügyes manipuláció, hiszen bizonyítottan működik. „Nem vagyok elég jó ehhez…” Az egész csúcsa, a kiteljesedés akkor történik, amikor találunk egy partnert, akinek van elég színészi érzéke ahhoz, hogy felismerje a szituációt és legyen elég bátorsága beszállni a játékba és játszani velünk. Ilyenkor jön a visszajelzés: „Meg tudod csinálni, csak higgy magadban! Képes vagy rá, többet tudsz, mint képzelnéd! Hát ki tudná megcsinálni, ha nem Te!” És ekkor jön az érzés, hogy milyen jó, hogy valaki törődik velünk, foglalkozik velünk, együtt érez, és odafigyel ránk. Van élet ezen a bolygón, hiszen végre észrevettek engem. Észrevett valaki, akinek fontos vagyok, nem úgy, mint mások, hanem jobban. Ezért folytatjuk a játékot. „Megpróbáltam, de elbuktam. Annyi mindent megtettem, azért, hogy sikerüljön, de nem sikerült.” És ilyenkor figyelünk, nagyra nyitott szemekkel, várva a bíztatást, hogy ismét erőre kapjunk. Milyen könnyű mások energiáját szívni így nem? Minek dolgozzunk meg érte, ha elvehetjük a másét. És hogy élvezzük ezt mindketten! „Én nem tehetek semmiről sem! Nem az én hibám!” Gyakran mentegetőzünk, és előszeretettel mutogatunk másokra, ha hibázunk. Márpedig hibázunk. Emberek vagyunk. Hibázni nem szégyen, mégis sokszor nem is valljuk be magunknak, hogy hibáztunk. Ha elég kitartóak vagyunk, el is hisszük, hogy tévedhetetlenek vagyunk. Ez a legveszélyesebb állapotok közé tartozik, amiben élhetünk. Először hárítás. Aztán, ha valaki megkérdőjelezi a képességünket, vagy az akaratunkat, vagy minket, akkor foggal-körömmel neki esünk. „Mit tudsz te erről, amikor én mindent tudok erről és mégis megtörtént, akaratom ellenére! Nem lehetett más csak a sors keze, hiszen, ha az én kezem lett volna, akkor lesöpörtelek volna a játékasztalról, mert képes vagyok rá!”  Annyit tesz: „Hódolj be!” Az akaratunkat érvényesítenünk kell tűzön-vízen keresztül. Nem ismerjük be, hogy hibáztunk, pedig legbelül tudjuk az igazat. De az igazság fáj, és ha valami fáj az rossz. Sok-sok földet hányunk rá, hogy elég mélyre kerüljön ahhoz, hogy ne fájjon már. A lényeg, hogy ne fájjon! Lassan, kemény és kitartó munkával eltemethetjük a hibáinkat és újra emelt fővel járhatunk az utcán. Kidüllesztett mellkasunk ordítja mások felé, hogy mi nem hibázunk soha! Micsodaérzés!  Kedves olvasó!Ha idáig elolvastad jó ember vagy. :) Igazából nem vagy. Inkább így fogalmazok: „Ember vagy.” Ha valamiben magadra ismertél, ne bánkódj, jó úton haladsz. Ha valamiről úgy gondolod, hogy teljesen hiányzik belőled, akkor el kell hogy keserítselek. Ezek a tulajdonságok mindenkiben ott vannak. Mindenkiben. Nincs kivétel. De ez így van rendjén. Emberek vagyunk. Szerepeket játszunk, drámázunk, manipulálunk, bosszút állunk, szeretünk, gyűlölünk, érzünk…Ha ezeket letagadjuk, letagadjuk azt a tényt is, hogy emberek vagyunk. Ha megpróbálunk másképp viselkedni, önmagunkat tagadjuk meg. Hiszen hogy volnánk képesek más viselkedésre, ha nem vagyunk tévedhetetlenek?


http://www.hotdog.hu/blog/Maresz.._blogja/human-comedy

IPM - A gondolkodó ember lapja (2012 március)

Híres történelmi kísérletek

Talán a leghíresebb kísérletek Thor Heyerdahl norvég kutató nevéhez fűződnek. Az antropológia iránt érdeklődő tengerbiológus Kon-Tiki nevű, saját építésű balsafa tutajával jutott el 1947-ben Peruól Polinéziába (kb. 7000 km). Az addigi nézetek szerint ilyen tutajjal lehetetlen több ezer kilométeres távokat megtenni, Heyerdahl véleménye szerint azonban a polinéz szigetek az inkák előtt Dél-Amerikából népesítették be ilyen tutajok segítségével. Bár nézetének helyességére ma sincs bizonyíték, kísérlete látványosan demonstrálta, hogy igenis lehetséges egy ilyen út megtétele. Később Ra II papiruszhajójával Marokkóból Amerikába hajózott, bizonyítva, hogy ilyen kezdetleges eszközökkel is lehetséges az Atlanti-óceán átszelése.
Az egyiptomi piramisok építésével kapcsolatos számos kérdésre adott választ a Mar Lehner régész által vezetett NOVA-projekt, amelyben azt vizsgálták, hogy mennyi idő alatt építhető fel egy nagy piramis. Természetesen nem építettek fel egy új piramist, e kipróbálták a kézi kőfejtés, kőmozgatás, építés szinte összes mozzanatát. A kísérletben 12 munkás napi 8-9 köbméter sziklát termelt ki, így kiderült, hogy nagyjából 2000 ember alig hat év alatt képes lehet kitermelni a nagy piramishoz szükséges anyagot. A további kísérletek és számítások eredményeképpen kijelenthette, hogy a korábbi nézetekkel szemben nem volt szükség több évtizedes munkára, a munkások számától függően akár hat é alatt fel lehet építeni a piramist.

Itt az első memrisztor-memória

Elkészítették az első ReRAM prototípust, azaz a memrisztorra épülő, nem felejtő memóriát.
Az Elpida nevű félvezetőgyártó cég bejelentette, hogy elkészítették az első ReRAM - (Resistive Random Acces  Memory) lapkát. Az 50 nanométeres gyártási technológiával előállított memóriachip kapacitása 64 megabit, amely elmarad ugyan a ma szokásos memóriák kapacitásától, de így is az eddigi legnagyobb az új ReRAM-áramkörök között. A memrisztor nevű áramköri elemet néhány évvel ezelőtt készítették el, habár létét már az 1970-es években is feltételezték. Egy olyan áramköri elemről van szó, amely a rajta átfolyó árammal arányosan változtatja az ellenállását, és állapotát a tápfeszültség kikapcsolása után is megőrzi. Így a mai megoldásoknál sokkal egyszerűbb és gyorsabb, valamint kisebb fogyasztású memória építhető belőle (IPM, 2009. július). A most elkészített memóriachip egesíti a lassú és komplikált felépítésű, nem felejtő NAND flashmemóriák és a rendkívül  gyors, de az információt kikapcsolás után elfelejtő DRAM eszközök előnyeit. Az Elpdia szerint akár már 2014-ben tömeggyártásba kerülhetnek az első 30 nm-es gyártástechnológiával készülő, 1 gigabites ReRAM-lapkák.

Hogyan oldjuk meg problémáinkat alvás közben?

Agyunk akkor is dolgozik, amikor alszunk. Néhány egyszerű technika segítségével akár problémáinkra is megoldást találhatunk álmaink segítségével.
Agyunk egyik alvás közben végzett tevékenysége, hogy megoldást keres problémáinkra, feldolgozza az előttünk álló megoldatlan kéréseket. Ez a tevékenység álmok megjelenésében ölt testet, agyunk ezek segítségével dolgozza fel a megtörtént dolgokat és készül elő a megoldandó feladatokra. Egy-egy probléma megoldását azonban tudatosan is elősegíthetjük, mégpedig úgy, hogy álmainkat az adott kérdésre irányítjuk. Tegyük a következőket:

1. Írjuk le a megoldandó problémát vagy kihívást néhány szóval vagy rövid mondatokkal tegyük az ágy mellé a jegyzetfüzetet, egy tollat és egy zseblámpát is!
2. Lefekvés előtt tekintsük át a megoldandó dolgokat!
3. Ha lehetséges, helyezzünk el a problémához kapcsolódó tárgyakat az éjjeliszekrényre vagy az ággyal szemben, ahol jól látjuk őket!
4. Az ágyban fekve próbáljuk vizuálisan magunk elé képzelni a megoldandó problémát, esetleg képzeljük el magunkat, amint erről álmodunk!
5. Ha már az elalvás határán vagyunk, mondjuk el magunkban, hogy erről a problémáról szeretnénk álmodni!
6. ha felébredünk, feküdjünk nyugodtan még egy kicsit az ágyunkban, próbáljuk visszaidézni az álmainkat. Egy-egy foszlány birtokában próbáljunk visszaemlékezni további részeltekre is. Íjuk le ezeket!

Ha ügyesek vagyunk, akkor agyunk - álmaink segítségével - a problémára vagy a ránk váró kihívásra, illetve ezek megoldására fog koncentrálni.

Tényleg fontos a borospohár alakja?

Az öblösebb pohár biztosítja, hogy a folyadék megfelelő mennyiségű levegővel érintkezzen, ami rendkívül fontos a vörösborok esetében.

Kitűnő időtöltés lehet annak vizsgálata, hogy milyen hatással van a pohár alakja a bor ízére. A kérdéssel foglalkozó borszakértők úgy találták, hogy minden bor másfajta poharat igényel. A legegyszerűbb eset a pezsgő, amelyet a lehető legkeskenyebb pohárból (flőte) kell inni, hogy a szén-dioxid, amely a habzó érzésről gondoskodik,nehogy megszökjön. Így tehát hibának tekinthető, ha a pezsgőt kehelyben szolgálják fel. Egy vörösboros pohár éppen ellenkezőleg működik, hiszen a vörösbor ízét a folyadék és a levegő közötti kölcsönhatás befolyásolja. Ennek oka, hogy a vörösborban lévő tanninok túl keskeny pohárban az ízt kissé csípőssé teszik. Ezért a vörösboros poharaknak nagy és öblösnek kell lenniük, hogy minél nagyobb felületen érintkezzen a bor a levegővel, és az oxigén megköthesse a tanninokat. Egy másik ok is szól a forma mellett: fontos, hogy a nemes vörös illata intenzíven jusson az orrba, mert az, amit az ember az íz fogalma alatt definiál, nem kis részen illatból áll (ezért nem is érzünk jól ízeket, ha meg vagyunk fázva, és eldugult az orrunk). A fehérbor esetében fontos a hidegen való szervírozás, ezért ennél a bornál kompromisszumot kell kötni a pohár tekintetében: egyrészt keskenynek kell lennie, hogy tartsa a hőmérsékletet, másrészt szélesnek is, hogy az aromaanyagok eljuthassanak az orrba. Éppen ezért a fehérboros pohár hasasabb,mint a pezsgős, ám keskenyebb, mint a vörösboros.
 De ezzel még nem értünk a dolog végére: egy svájci boros szaklap szerkesztői az olasz Angelo Gaja nagy borát, a Ca' Marcdandát háromféle, kiváló minőségű poháról kóstolták. Az eredmény: egyszer fűszeres és füstös, másszor poros és elmosódott, majd ismét hangsúlyosan zamatos és csokoládéra emlékeztető íz.

Édesapámtól rám maradt pár vicces gondolat

A munka törvénykönyvének hatályos jogszabályai

Néhány fontosabb paragrafus:

1. Amit ma megtehetsz azt holnap is.
2. Az, hogy más dolgozik az nem ok a munkára.
3. Az elveszett unkakedvet ne keresd.
4. A munkahely nem kocsma, hogy egész nap ott üljünk.
5. Aki nem dolgozik, annak nincs hibája a munkájában, tehát jutalmat érdemel.
6. Az igaz, hogy a munka nemesít, de mi szükségünk nemesekre?
7. A munka nem fenék, hogy ráverjenek!
8. A munkához úgy kell hozzáállni, hogy más is hozzáférjen.
9. Kis munkát kis ívben, nagy munkát nagy ívben kell elkerülni.
10. Aki nem dolgozik, azt nem érheti baleset.
11. Amíg csak fizetgetnek, addig csak dolgozgatunk.
12. Dolgozzanak az idősek, ők már úgy is megszokták.
13. Dolgozni csak lassan, szépen, ahogy a csiga megy a jégen, úgy érdemes.
14. Ne kívánd főnököd halálát, segíts neki, hogy önmaga kívánja azt!
15. Amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra, inkább hagyd holnaputánra, hátha nem lesz már rá szükség.
16. Az a feladat, amely nem oldódik meg magától 30 nap alatt, nem érdemli meg, hogy foglalkozzanak vele.
17. Mindenkinek kell, hogy legyen valami hobbija, de nem feltétlen szükséges, hogy az a munka legyen.
18. A munka élteti az embert, de a pihenés sem ölt még meg senkit.

Ellen paragrafus:

1. A munka jelképei megváltoztak! Az eddigi sarló-kalapácsot most felváltja a fagyi és a galamb: AKI NEM NYAL AZ REPÜL!!! 

Egyik ismerősömtől

ÉN: Uram, kérdezhetek Tőled valamit?

ISTEN: Természetesen.

ÉN: Ígérd meg, hogy nem leszel mérges rám...

ISTEN: Ígérem.

ÉN: Miért zúdítottál ma annyi mindent a fejemre?

ISTEN: Ezt hogy érted?

ÉN: Hát, reggel elaludtam.

ISTEN: Igen...

ÉN: Egy örökkévalóságig tartott, míg beindult az autóm.

ISTEN: Aha...

ÉN: Ebédre nem olyan szendvicset kaptam, amilyet rendeltem - így várnom kellett.

ISTEN: És?

ÉN: Hazafelé lemerült a mobilom épp mikor valaki hívott...

ISTEN: Értem.

ÉN: És mintha ez még nem lett volna elég, mikor hazaértem és pihenni szerettem volna, beleültem az új masszázsfotelomba az pedig nem akart bekapcsolni.
Ma nem jött össze semmi! Miért engedted, hogy minden így alakuljon?

ISTEN: Engedd meg, hogy megmagyarázzam: hajnalban a Halál Angyala állt ágyad mellett én pedig egyik angyalom küldtem, hogy küzdjön meg vele az életedért. Hagytalak aludni ez idő alatt.

ÉN: (szégyenkezve) Áh...

ISTEN: Azért nem engedtem, hogy az autód beinduljon, mert ha elindulsz, épp egy részeg sofőrrel találkozol utadon, aki belédhajtott volna.

ÉN: (megalázkodva) Ó...

ISTEN: Az, aki a szedvicsed készítette beteg volt, így nem akartam, hogy tőle kapd az ebéded. Tudtam, hogy nem késhetsz munkából.

ÉN: (zavarban) Aha...

ISTEN: A telefonod pedig azért merült le, mert az a személy, aki hívott csak hazugságokkal tömte volna a fejed és Te hittél volna neki. Így védtelek meg tőle.

ÉN: Értem, Uram.

ISTEN: Ó, és az a masszázsfotel pedig hibás volt és tönkretette volna az áramellátást a házadban.

ÉN: Úgy sajnálom, Uram...

ISTEN: Ne sajnálkozz, csak tanulj meg bízni bennem! Jóban és rosszban egyaránt.

ÉN: Bízni fogok benned, Uram!

ISTEN: És ne kételkedj. Mindig jobb lesz az általam tervezett nap számodra, mint amilyen a tiéd lenne.

ÉN: Nem fogok kételkedni. Engedd meg, hogy megköszönjek mindent, amit értem tettél.

ISTEN: Nincs mit megköszönnöd, gyermekem. Ez csak egy újabb nap volt, hogy Istened voltam és nagyon szívesen törődöm a gyermekeimmel.

Marg Meikle - Tudni akarod? (részlet)

• Mi a magyar nyelv leghosszabb szava?

Megszentségteleníthetetlenségeskedéseitekért.
Ezt pedig a nem is olyan hosszú "szent" szavunkból képezhetjük. A magyar úgynevezett agglutináló nyelv, vagyis a toldalékokat úgy ragasztjuk oda  aszótőhöz. Ezek sorrendjéről is biztosan hallottál már: képző, jel, rag.

Halandzsa:
A helyzet civilisztikája úgy orientálódott, hogy a pacifikális globáció nem zavarta a vadlovak futását.

• Hogy nevezzük azokat a szavakat, amelyeket oda-vissza is lehet olvasni?

Például az olyan szavakat és kifejezéseket, mint az: apa, Anna, radar palindrom szavaknak vagy palindromáknak nevezzük, vagyis jobbról balra és balról jobbra értelmesen olvasható szavaknak vagy mondatoknak. A palindroma egy görög eredetű szóból származik, ami azt jelenti, hogy újra visszafut.
A palindorma egy olyan szó, kifejezés, szám, mondat vagy több mondat, amit elölről hátra és hátulról előre ugyanúgy ki tudunk olvasni. A palindoroma lehet rövid, de hosszú szó is. A palindrom számok a következő alakokat vehetik fel: 101, 131, 313. Sőt, lehet dátum is! Például: 2020. február 2.
A palindormt nem szabad összekeverni azzal, amikor egy szót valaki visszafelé olvas, és akkor is értelmes kifejezést kap, de más jelentéssel, ilyen például a: már, pék sok. A palindoroma esetében a szót mindkét végéről olvasva ugyanazt a jelentést kell kapnunk.

Palindroma mondat:
Géza! Kék az ég!
Indul a görög aludni.

• Melyik a legnagyobb szám?

A legeslegnagyobb szám, amelynek még neve is van, az a googolplex. Az egy googol esetében az 1 után 100 db nullát kell írnunk. Ha leírjuk, akkor a következőképpen fog kinézni: 10¹⁰⁰ = 10 000 000 000 000 000 000 000 000 000 000 000 000 000 000 000 000 000 000 000 000 000 000 000 000 000 000 000 000 000 000 000 000 000. Edward Kasner amerikai matematikus tette közismertté a googol kifejezést 1938-ban. Nyolcéves unokaöccse rukkolt elő a googol elnevezéssel, amikor a nagybátyja megkérdezte tőle, ő milyen nevet adna egy óriási nagy számnak.
Kasner ismertette  meg a világgal a googolplex kifejezést is. A googolplex a googol még a tizedik hatványon, vagyis a googol nullák tízszeresét kell írnunk az 1 után: tíz a tizediken a századikon. googolplex: 10^{googol =}10 ^10(100) Mindenesetre ez a legnagyobb, még névvel rendelkező szám. Az a helyzet, hogy nincs legnagyobb szám, ugyanis akármilyen nagy számmal állunk elő (mondjuk kvadrillióval), mindig hozzá tudunk adni 1-et... majd még 1-et... és még 1-et...

Hasznos tények:
Az 1 000 000 000 000 000 számot Amerikában másképp hívják, mint például Magyarországon:
1 000 ezer
1 000 000 millió
1 000 000 000 milliárd                            (Amerikában: billion)
1 000 000 000 000                                (Amerikában: trillion)
1 000 000 000 000 000                         (Amerikában: quadrillion)
1 000 000 000 000 000 000                  (Amerikában: Quintillion)

• Miért nem ábécés sorrendben vannak a betűk a billentyűzeten?

Ha valaha használtál már számítógépet, akkor biztos te is elgondolkoztál már ezen. A legelső billentyűzetek az írógépek billentyűi voltak. Mindegyik betű egy különálló fémrúd végére olt szerelve. Amikor a gépelő leütötte a billentyűt, ez a fémrúd előrelendült, s a gépbe helyezett fehér lapra csapódva a kívánt helyre nyomta a betintázott betűt.

Az első billentyűzetet még logikus elrendezésben gyártották - vagyis ábécésorrendben. Kiderült azonban, hogy egyes betűket gyakrabban használunk, mint másokat. A gyakran használt és egymáshoz közel elhelyezkedő betűk mindig összeakadtak, amikor a sebesen fellendülő rudacskák elérték egymást. Képtelenség volt gyorsan írni, ezért a gépelés rendkívül nehézkes és gyakran bosszantó feladat volt.

Christopher Sholes 1868-ban szabadalmaztatta az írógép - a mai elrendezéshez nagyon hasonlító - ősét. 8Legelőször egy brit mérnök, Henry Mill szabadalmaztatott írógépet 1714-ben, az azonban kevéssé volt praktikus a Sholes-féle géphez képest.) Sholes azonban 1872-ben ismét leül a terezőasztal mellé. Megvizsgálta, melyik betűket használjuk  leggyakrabban, majd újrarendezte a billentyűk sorrendjét. Azt akarta elérni, hogy a gyakorta előforduló betűkombinációk leütésekor a fémrudacskák egyike se  akadhasson össze. Így találta fel a QWERTY billentyűzetet, mert a bal felső sarokból nézve ezek alkotják az első hat betűt (a magyar billentyűzeteben az Y helyén a Z található).

A gépíróknak beletelt némi idejébe, amíg hozzászoktak a QWERTY-hez, végül mégis tartósnak bizonyult, mert még ma is ez a standard. Egyetlen számottevő  kísérlet próbálta csak felvenni a versenyta QWERTY-billentyűzettel, mégpedig az August Dvorakról elnevezett Dvorak-klaviatúra. A Washington Egyetemen neveléstörténetet tanító August Dvrak 1936-ban rukkolt elő a találmányával.

Dvorak úgy vélte, a középső sorban kellene elhelyezkednie a bal kézzel leütött magánhangzóknak (a, e, i, o, u) a leggyakrabban használt mássalhangzóknak (d, b, t, n, s) pedig a jobb középső oldalon. Ő úgy gondolta, ezzel az elrendezéssel gyorsabban lehet gépelni, azonban az emberek arról panaszkodtak, hogy túl sok energia lenne egy új gépelési rendszert megtanulni.

A QWERTY-billentyűzet az írógépek egyetlen olyan része, amely minden kétséget kizáróan tovább él a mai számítógépekben.

1. Mark Twain (aki a Tom Sawyert és a Huckleberr Finnt írta) vette meg a legelső írógépek egyikét. Ő volt a legelső amerikai író, aki írógéppel írt szöveget adott le a a kiadónak: Élet a Mississippin címmel.
2. Mindössze a billentyűzet felső sorát használva, leírhatod az ŐRIZET szót. Íme, még néhány felső  soros szó: IRT, PIRIT, ROPI, TERET, ŐRIZ, TERI, ÚT, TÚR, PŐRE, RŐT, POR, ŐR, PUTRI, EZER, RETÚR, RÚT, TŐR, ÚR, ROP.
3. Balkezes szavak: EGRES, SAS, TEREGESS, FERDE, DERES...
4. Jobbkezes szavak: ÁLOM, NÉLKÜLÜNK, ÉLÉNK, ÁMULUNK, JUHOK...