Egy kép, ami nem hagy nyugodni. Egy álom, ami beteljesülésre vár. Annyiszor elképzeltem, mi lenne... Mi lenne, ha találkoznánk és nem szólnál csak néznénk egymást. Beszéd minek? Hiszen csak hazugságok hagynák el szánkat, de a tekinet az mindent elárul! Néznénk mélyen egymás szemébe, s közben hallgatnánk lélegzetünket. Minden más lenne... Csak egyszer legyen valóság! Csak egyszer fussunk össze... Az mindent megválltoztatna... Minden a miénk lenne, de semmit sem tarthatnánk meg...
Nem tudom mi van velem... Nem tudom mit tegyek... Szerelmes vagyok? Úgy érzem, mintha ezernyi meg egy pillangó repkedne a gyomromban... Úgy érzem, mintha... Mintha szét feszítene egy erő belülről... Akarom őt... Szeretem őt... De kit? De miért? De ez hogy lehet? Nem értek semmit... Semmit... A fejem lüktet, a gyomrom remeg és az egész testemet átjárja a bizsergés...
Felkeltem egy gyönyörű álomból. Fel kellett kelnem, mert Ő felébresztett. Azt mondt ennyi volt, mennem kell. Többet nem örülhetek neki, többet nem érezhetem gondolatban és nem lesz olyan hogy MI! Nem mondta azt sem, hogy majd még küldöm az álommantót neked, nem mondta azt sem, hogy egyszer találkozunk ismét álomvilág palotájában... Annyit mondott csak: "Én nem ismerlek és te sem ismersz engem"... Elhagyott... Azóta hideg az éjszaka, hideg a nappal, hideg a testem és hideg a szívem. Remélem a cseresznyevirágok egyszer még újra rügyet fakasztanak. Remélem nem fagytak le örökre... Remélem... Mert rossz egyedül a sötétbe... Csak egy pici fényt kérnék, csak egy gombostűnyit... Szárnyaim megtépázva, véresek... Lezuhantam... Ettől mélyebbre már nem eshetem... Várom, hogy valaki felemeljen és azt mondja: "Gyere, repülj velem! Álmodjunk együtt!"
Miért van az, hogy az Álommanó nem jön akkor, amikor nagyon várja az ember. Várom, hogy jöjjön el hozzám és küldjön édes álmot, de nem teszi! Elfelejtett vagy nem érdemlem meg? Mit tegyek? Mivel bizonyítsam be, hogy én is szeretnék álmodni úgy, mint bárki más... Szeretném, ha álmomban szeretnének. Szeretném, hogy álmomban hiányozzak valakinek. Szeretném, hogy az álom soha véget ne érjen! Még mindig az előző álom hatása alatt vagyok. Nem tudok felejteni... Nem megy! Mindig vissza-visszatérnek az álomképek és szívemet a fájdalom járja át! Csak egy hónapig tartott az álom, de szép volt és csodás! Olyan édes, olyan mézes, hogy ilyen szerintem már nem lesz... Csak egyszer! Csak még egyszer, de az tartson örökké! Álmos vagyok, de nem tudok aludni... Aludni szeretnék és újra meseországban fölkelni, ahol vár rám... Vár rám az én hercegem és boldogan élhetek, élhetek CSAK VELE!!!
Mint egy kút, mi kiszáradt a hosszú aszályos év után, úgy érzem magam most, hogy nem írsz rám. Nem képzelhetem már el mozdulataid sorát, amint gépelsz nekem és gondolkodol a következő kérdéseden. Nem láthatom elképzelt nevetésed, amint kacagsz egy-egy zavarba hozott pillanatom végett. Nem érezhetem elképzelt ölelésedet sem, mert már megváltozott valami... Valami, ami falat emelt kettőnk közé. Egy olyan falat, aminek egyik oldalán én és a másikon te állsz. S én tudom, hogy át akarok jutni hozzád csak azt nem tudom, hogy te is próbálkozol e vagy akarod azt, hogy melletted legyek. Mászom... Mászom, de mindig visszacsúszom! Körmeim letöredeztek, ujjaim véresek, de ez nem érdekel! Nem mondtál még nemet, így hát próbálkozom. Próbálkozom addig míg össze nem esem, fáradságtól kimerülten, próbálkozom addig míg azt nem mondod: "Kár érted, mellettem van álmaim hercegnője, de kitartásod díjjazom, kedvesem."
Lassan múlik az idő, fiatal suhanc ruháját megtartani készül. Nehezen jön el a perc, mikor újra látom két szép szemed. Bárcsak...! Bárcsak azt mondaná a tavasz: Jöjj, virágba borúlt rétemre és szedj magadnak egy csokorra való szépet... Vagy: Gyere, mert éltető energiádra szükségem van, hiányoztál... De ez ma még csak álom... Nem csüggedek, mert lesz majd olyan kikelet, ahol én meg a tavasz együtt boldogan andalgunk. Az illatok mámorában, a látvány vonzalmában és a színek kavalkádjában... Egyszer... Kivárom azt a reggelt!
Ő, kivel minden délután beszélek, tavaszi szellőt és virágba borulást hoz szívembe. Ő az, aki megnevettet és felvidítja napom, mintha kedves napsütés érintené az arcom. Vele minden más azóta... Virágok ontják illatukat! Apró bimbók, amik életre kelnek vagy pattanásig feszülő rügyek, amik előtörnek... Szivárványt látok a távolban s ott repülök... A távolban látom, hallom, érzem... Szédülök! Gyomrom émelyeg, térdem remeg, de a szám mosolyra széled. Angyal vagyok a szemedben, de ha zuhannál szárnyam adnám néked! Ő... Ő... Ő... Imádlak a távolból, szeretlek távolról és szenvedek a vágytól!
Nem vagyok egy nagy szám, de a magasságom 178 már! Nem szoktam fogyózni, sportolok helyette, s emiatt sokat ehetek. :) Alkatom atletikus, külsőm visszafogott, s ezért rám se néznek a kanok. Fejkómon a haj vöröses barna, s ez természetes, nem festet ha-ha. Arcom ovális, de nem kerek! A füleim a helyükön kb, mint nektek... Szemem zölden ragyogó s kacéran hívogató, de ezt félre is értik a srácok. Orrom megvan, róla ennyit... :) Mosolyom bájos kicsit kislányos, de a fogam az egy átok! Igaz, megbarátkoztam már vele, de néha zavarba ejtenek... Nem sárgák, nem rosszak, csak a felső négy kicsit „furcsa”… Nemsokára lesz szabályzóm és majd csilloghatnak nyugodtan héthatáron. Mellem alig, de róla elég éppen ennyi. J S a fenekem… kemény, sportos és szexi... ;) Hosszú combok, karcsú lábak és kidolgozott vádlik, hmm… ezeket örököltem s kaptam az ősöktől ! Ez vagyok én, és sokan így szeretnek, hát ennyit belőlem: BLEEE J
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése