Nem vagyok gyengéd kedvemben, vámpírvadász!
Elena felvonta a szemöldökét.
Hitves.
Fáradsz. Látom, hogy remegnek a szárnyaid.
Elena magában káromkodott egyet, mert az arkangyalnak igaza volt. Alkalmas leszállóhely után nézett. Észrevett egy kihalt parkban álló vastag faágat a föld felett és gonolkodás nélkül lebukott a levegőből. Lehet, hogy néhány csontját el fogja törni, de a francba is, megvolt az oka, hogy ilyen keményen edzett, és biztosan nem azért, hogy csak olyat csináljon, amiben biztos lehet.
Az utolsó pillanatban, amikor már tudta, hogy el fogja törni néhány csontját, Raphael becsúszott az elméjébe, kijavíttatta vele az ereszkedés szögét, úgy, hogy Elenának sikerült megkapaszkodnia az ágban és felhúznia magát rá. Sérülés nélkül lovaglóülésbe ült az ágon. FElnézett az arkangyal irányába.
Nem veheted át az irányítást, amikor csak kedved tartja!
Veszélyes csend. Aztán:
Jobban szerettél volna gipszben tölteni néhány hetet?
Szeretek magam megtanulni mindent.
Mégis megpróbálsz fellegeket hasítani, amikor még alig bírsz egyenes vonalban reülni.
A hargtól felforrt Elena vére.
Gyere le és mondd a szemembe, ha mered!
Egy pillanattal később a haja meglebbent, és Raphael ott lebegett az ág mellett. Arcának vonásai erősek voltak, férfiasak, a szeme pedig az a ragyogó krómszínű, ami soha nem jelentett jót.
- Nem lenne szabad ilyen nagy távolságokat megtenned reülve, vadásznod pedig még kevésbé - mondta egy olyan halhatatlan lény gőgjéve, aki már jóval több mint ezer évet megélt. - A Menedéken kellene töltened legalább még néhány évet.
Elena felhorkant.
- Az angyalok, akik ott vannak, szó szerint kisgyerekek. Én viszont nagyon is felnőtt vagyok.
- Biztos vagy benne? - kérdezte Raphael nagyon hűvösen. - Mert az ötévesek szoktak megpróbálkozni leszállásokkal, amik egész biztosan nbem sikerülnek, hogy aztán összetörjék a csontjaikat.
Elena átvetette az egyik lábát a faágon, hogy szmbe üljön Raphaellel, a szárnyát kitárta, hogy azzal egyensúlyozzon, a kezével pedig megszorította a fát, hogy levezesse a feszültségét.
- Tudod, mit Raphael? - szólt és ujjait belevájta a fakéregbe. - Azt hiszem te ma még verekedni akarsz velem!
A halhatatlan egy szót sem szólt, de az arca olyan komoly votl, hogy Elena majdnem elhitte: soha nem is szerették egymást, soha nem nevettek együtt.
- Én pedig - folytatta és előrehajolt - benne vagyok.
Az arkangyal szárnya ragyoni kezdett, de Elena már megtanulta, hogy erre számítani kell, ha Raphael dühös lesz. Nem hátrált meg. Mert ez az ő arkangyala, és Elena vagy elfogadja olyannak, amilyen, vagy otthagyja. Az utóbbi pedig lehetetlen volt.
- Most hazamész. Szólok Illiumnak, hogy kísérjen el.
- Nem kell több bébiszitter! - Elena dühe olyan volt, akár egy éles penge. - Többé nem engedem meg! És haza sem fogok sunnyogni, mint egy jó kislány!
Azt teszed, amit parancsolok!
- Igen? Szerinted ez eddig működött?
Raphael előrehjolt, két kezét a lány két oldalán az ágra tette és testét a combjai közé nyomta.
Eddig nagyon édesen engedelmeskedtél.
Ó, gondolta Elena, Raphael nem csak verekedni akar ma!
- Én vagyok - kezdte Elena és igyekezett nagyon gyakorlatias maradni - a legerősebb vadász a céhben. Ezenkívül túléltem már a csatát egy arkangyallal és egy őrült arkangyaljelölttel. Bizonyítottam már eleget!
Anoushka majdnem megölt téged.
Elena visszgyondolt a méregre, amit Neha lánya juttatott a vérébe, a pánikra, amitől kihagyott a szíve és megfagyott a vére.
- Tudod, hányan öltek már meg majdnem az évek során? - Amikor ennek hallatán az arkangyal szemei olyan kékre fagytak, amihez foghatót ezen a bolygón valószínüleg nem találni, Elena rájött, hogy talán nem votl szerencsés ezt éppen most felemlegetni. Másrészt... - Én elfogadlak olyannak, amilyen vagy - mondta, és nem akart, nem tudott meghátrálni. - Tényleg.
A kijelentés ereje áthasított a düg viharán, ami Raphaelben tombolt. Az arkangyal megértette a lányt, azokat a szavakat is, amiket ki sem mondott: Én elfogadlak olyannak, amilyen vagy. Te is fogadj el engem így!
- Az én szememben te mindig is harcos voltál. - Még amikor a karjaiban tartotta Elenát, akkor is tisztában volt vele, hogy a lány részéreől az egy nagyon is tudatos megadás, ő döntött úgy, hogy sérülékeny lesz és kiszolgáltatja magát neki.
Elena összeszorította az ajkát és megrázta a fejét. Hajának vékony fürtjei vadül lengtek a vállán.
- Ez nem elég Raphael. A szó már nem elég.
A Menedéken Elena megkérte Raphaelt, hogy nem olvasson a gondolataiban. Ez éppen elgé nagy kérés volt, amior az arkangyal a legkönnyebben úgy tudott gondoskodni a lány biztonságáról, ha figyelte az elméjét.
- Páratlanul nagy szabadságot adtam neked már így is.
- Mégis kivel hasonlítasz minket össze, arkangyal? - kérdezte Elena és rászegte a fakó szemeit, amelyek boszorkányos fénnyel csillantak meg a sötétben.
Ez annak a jele, hogy Elenában növekszik a halhatatlanság, ébred rá Raphael és elgondolkozott azon, vajon a lány észrevette-e már, hogy egyre jobban lát a sötétben. Egy ilyesmi képességet egy vadász biztosan nagyra értékelne, márpedig a halhatatlansággal nyert képességek csak a már létező alapokon tunak fejlődni.
- Mi alakítjuk a saját szabályainkat! - folytatta a lány. - Nincs előttünk példa vagy minta, amit követnünk kellene!
Raphael emlékei között felvillant a kép, amikor a karjaiban tartotta a lány sérült testét, amiből cseppenként távozott el lassan az élet. Azután a csend jött, végtelen és könyörtelen csend, amíg Elena aludt.
- Elijah és Hannah már több száz éve együtt vannak. És Hannah követi Elijah útmutatásait.
- Tényleg erre vágysz? - kérdzete fátyolos hangon.
Raphael tisztában volt vele, hogy abban a pillanatban szörnyen meg tudná bántani a lányt. Mondhatná neki, hogy Elena nem az, akinek lennie kellene, ahgogyan azt az apja is tette. Ha ezt tennék, azzal a lány legsérülékenyebb pontjára tapintana és egy csapással megnyerné ezt a háborút...
(egyszer folyt. köv.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése