Tükröm, tükröm...

Tükröm, tükröm... eltörött.  Pókháló, mi beleköltözött. Talán jobb is így... Valóság? Áh, nincs is! Csak a hideg őszi szél, Tépi, marja csupasz bőrét. Kisebb-nagyobb, amorf, ezer én. S te átlátod eme kusza részét? Hallom! Látom! Érzem! De nem érhetem el... Fogtad egyszer kezem, s vezettél az erdő gyepén. Látva egy angyali fényt engem hátra hagyva elsiettél. Azóta is állok és várok! Egy szakadék melletti álom. Vagy beleesem és elragad a mély, vagy hitem benned felmagasztal a mennyig. Várok... Tudom, hogy a mélység hívogat, érzem. De még szenvedek, nem adom meg magam! Egyszer úgy is elérem sorsomat! Sorsomat, míly röhejes... Azt hittem te leszel. Tévedtem! Szembe álltam magammal és szemen köptem hasonmásomat. Az berepedezett és ezernyi fájdalmat mutatott. Rá kellett jönnöm utólag, hogy hagynom kellett volna az egészet, úgy ahogy van. Most egy törött tükör jelzni, hogy te vagy s létezel. Egy törött tükör figyelmeztet arra, hogy otthagytál a sötétben. Egy törött tükör, mi a szívem is lehetne, de azt szerencsére nem adtam neked!