Munkácsy Mihály (1844 - 1900) - Honfoglalás 1893
Az Anonymus mondáján alapuló monumentális mű azt a pillanatot örökíti meg, amikor a lovon ülő Árpád vezér fogadja a szlávok hódolatát és a fehér lóért cserébe kapott ajándékokat: földet, füvet és vizet. A kép ötletét Jókai Mór vetette fel még 1882-ben, de Munkácsy hivatalos megrendelést csak 1890-ben kapott gróf Tisza Lajostól, az állandó országházi építőbizottság elnökétől, hogy az épülő Országház számára fesse meg a festményt. A kép politikai üzenetét szintén Jókai Mór fogalmazta meg: Árpád ne pusztító hódítóként hanem méltóságteljes vezérként jelenjen meg, aki népének hazát szerzett és békében kívánt élni az itt lakókkal. A békekötés fontos mozzanat volt, mivel ez a jogi aktus lett a magyar államiság jogalapja, az ezredév legitimitásának záloga. A kép 1983-ban elkészült, de az Országház épülete ekkor még nem volt készen. Ahogy közeledett az átadás, annál többen ellenezték, hogy a kép az eredetileg meghatározott helyére, a nagy ülésterembe, az elnöki pulpitus mögé kerüljön. Az ellenzők között volt Steindl Imre építész és több politikus, így Tisza Lajos és Széll Kálmán is. Mindannyian a kép méretére hivatkoztak, de az igazi ok vélhetően a nemzetiségi problémák kiéleződése volt, amelyet a korabeli sajtóból még a kép kapcsán is nyomon lehet követni. Végül a festmény a Nemzeti Múzeumba került, majd, 1905-től a Szépművészeti Múzeum oldalfolyosóján állították ki. 1928-ban Scitovszky Béla, az országgyűlés elnöke kezdeményezte, hogy a Honfoglalás a Parlamentbe kerüljön, s a képet végül a képviselőház elnöki fogadóterének hosszanti falába építették be. A képen néhány ismert figura is felfedezhető: a jobb szélén, egészen hátul, a beszélgető magyarok egyikében Munkácsy arcvonásait lehet felfedezni, míg a fehér lő feje mögötti szakállas vezér modellje Jókai Mór volt.
Benczúr Gyula (1844 - 1920) - Vajk megkeresztelése 1875
Az 1867-es kiegyezéssel kezdődött új korszak festészetében mérföldkövet jelentett az Eötvös József kultuszminiszter által 1869-ben kiírt állami történeti festménypályázat, amelynek célja az új politikai helyzetnek megfelel reprezentatív festészet életre hívása volt. Benczúr a Vajk megkeresztelésével (1870) pályázott, nyert, s megbízást kapott a téma kidolgozására. Az államalapító Szent István király, pogány nevén Vajk megkeresztelkedése sorsdöntő lépés volt Magyarország történelmében. Ezzel az aktussal vált Magyarország a keresztény Európa részévé. Benczúr képe a kiegyezés utáni történeti festészet legjelentősebb alkotása, amelyet a kortársak egyenesen "a nemzeti történelem oltárképe"-ként emlegettek. A térdeplő Vajk mellett a kép két legfontosabb szereplője a keresztelést végző püspök, a magyarok térítője, Szent Adalbert, aki 997-ben szenvedett mártírhalált, illetve a kép jobb szélén álló III. Ottó német-római császár. A császár szintén sokat tett a kereszténység terjesztéséért: az ő nevelője volt a későbbi II. Szilveszter pápa, akitől Szent István a koronáját kapta, és ő avattatta szentté Adalbert püspököt is.Molnár József (1821 - 1899) - Dezső vitéz önfeláldozása 1855
Molnár József egész életművén érzékelhető a velencei képzés s a 19. század első fele biedermeier művészetének hatása. Bár szinte végigélte a 19. századot és végigfestette annak minden képtípusát, mindmáig legismertebb műve az 1855-ben készített Dezső vitéz önfeláldozása. A hazafiúi önfeláldozás e példája keletkezése idején sem tartozott a sikeres történelmi képek közé, s ennek oka nemcsak a téma időszerűtlensége volt - a királyért meghaló vitézek, ha volt is üzenete az önkényuralom korában, az teljesen ellentétes volt a korszak történelmi festészetének céljaival és feladatával. Nem is "igazi" történelmi kép ez, inkább a '48 előtti időszak érzelmes bécsi zsánereire emlékeztet - kellemes kompozíció, finom, pontos kivitelezés, ragyogó színek jellemzik. Ereje, mondanivalója nincsen - minden olyan jellegzetesség hiányzik belőle, amely a történelmi festészet 1848/49 - 1867 közötti nagy korszakának fő műveiben megtalálható volt.
Székely Bertalan (1835 - 1910) - II. Lajos tetemének feltalálása 1860
II. Lajos királyunknak a mohácsi csatában bekövetkezett halálát és holttestének megtalálását több hiteles forrás is említi. Ilyen volt Brodarics István váci püspök beszámolója, aki szemtanúként írta le, hogy a vesztes csata után menekülő király a Csele falu melletti Karasica-patak megáradt medrébe zuhant. Fegyverei, páncélja és lova súlya miatt nem tudott a patakból kimenekülni, és megfulladt. Sárffy Ferenc győri várkapitány beszámolója kiegészíti az eseményt azzal, hogy a király hű embere, Czettrich Ulrich látta, amint néhány katona gyorsan eltemeti a királyt. Segíteni nem tudott, de megjegyezte a helyet, és később ő vezette oda embereit. Székely - hiteles történeti munkákat felhasználva - azt a pillanatot örökíti meg, amikor a térdeplő Czettrich kezével kaparja le a földet a király testéről. A kép - utalva az 1848-as forradalom leverésére - a nemzethalál egyik szimbólumává vált.
Wagner Sándor (1838 - 1919) - Dugovics Titusz önfeláldozása 1895
Dugovics Titusz hőstette először név nélkül bukkant fel Antonio Bonfini A magyar történelem tizedei cím művében: "Emlékeznek egy zászlóval odalopakodó törökre, aki gyorsan kúszott fölfelé, a legmagasabb toronyra, hogy királyának jelvényét annak csúcsára kitűzze [...] Nyomban utánaered egy magyar, és mielőtt amaz a nemzeti zászlót ledobná, a torony tetején verekedni kezdenek. És mert a magyar másképp nem tudja megakadályozni, megragadja a törököt, és legmagasabb csúcsról azzal együtt a mélybe veti magát." A Nándorfehérvár ostrománál 1456. július 21-én önfeláldozó tettével a csata menetét megfordító hős létezhetett ugyan, de a történészek legújabb kutatási szerint nem Dugovics Titusznak hívták, személyét a későbbi források az 1800-as évek első évtizedeiben teremtették meg.
Székely Bertalan (1835 - 1910) - Dobozi és hitvese 1861
A mohácsi csata leverését követő napokban a török lovascsapatok Buda felé fordultak, raboltak, fosztogattak, és megtámadták a rejtőzködni próbáló lakosságot Egyesek a Visegrád közelében lévő Marót mellett bújtak el, de a törökök lemészárolták őket. Dobozi Mihály innen próbált lovon menekülni, maga mögé ültetve feleségét, de a ló nem bírta kettőjük terhét, s kimúlt. Dobozi így az önkéntes halált választva előbb megölte feleségét - hogy e kerüljön a törökök kezére -, majd kardot rántva szembeszállt a túlerővel, és harcban esett el. Székely aki édesapja ajánlására festményéhez Szalay László Magyarország története című munkáját használta fel, azt a lélektani pillanatot ábrázolja, amikor Dobozi - látván az ellenség közeledtét - megölni készül a feleségét A kép az 1848-as forradalmat követő időszakban a hitvesi hűség és az önfeláldozás szimbólumává vált.
Székely Bertalan (1835 - 1910) - Egri nők 1867
1552. szeptember 29-én a Szolnoknál egyesült törökök hetvenezer fős hada megtámadta Eger várát. A vérvédők mindössze kétezren voltak, köztük számos, hadviseléshez nem értő jobbágy, sok n és gyermek. Ennek ellenére a várvédők Dobó István kapitány vezetésével visszaverték a többszöri ostromot, és a törökök október 18-án elvonultak a vár alól. A hősi védelem leghíresebb korabeli leírása Tinódi Sebestyén Eger vár viadaljáról című költeménye 1553-ból. A nők ostromban játszott szerepére Horváth Mihály 19. századi munkája hívta fel a figyelmet. Székelyt a kompozíciónál - ahogyan naplójában le is írja - mégis inkább az előnytelen küzdelem érzéketetésének szándéka vezette. A központi nőalak - elöl a támadókkal, hátul az égő várral - az igazi hősiesség érzését keltette a nézőkben, ezzel a hazafias önfeláldozás örök szimbólumát formálva meg.
Benczúr Gyula - Budavár visszavétele 1896
A főváros 1886-ban ünnepelte Buda visszafoglalásának kétszáz éves évfordulóját. Ebből az alkalomból rendelték meg az új városháza díszterme számára Benczúr Gyula képét, amely végül csak 1896-ra készült el. Benczúr képe tulajdonképpen már nem Budavár ostromát, hanem a győzelem utáni napon, szeptember 3-án tartott szemlét örökíti meg. A kép központi figurája a fehér lovon ülő Lotharingiai Károly herceg, a Buda visszafoglalására irányuló hadjárat főparancsnoka. A mögötte felsorakozó katonák mind egykorú portrék alapján festett alakok, úgy ahogy azt a főváros Benczúrtól kérte. A megjelenített hősök között ott találjuk Miska Emánuel bajor választófejedelmet, Esterházy Jánost, Batthyány Ádámot, Pálffy Jánost, Koháry Istvánt vagy Savoyai Jenő herceget is. A kép legfeltűnőbb alakja a felkötött karú Petneházy Dávid ezredes, illetve a hozzá közel álló fehér mentés Fiáth János, aki az 1686. szeptember 2-i döntő roham során vitézei élén az elsők között hatolt be Buda várába.
Székely Bertalan - Zrinyi kirohanása 1885
1566-ban II. Szulejmán szultán százezer fős sereggel vonult fel Szigetvár ellen. A vár kapitánya, Zrinyi Miklós horvát bán csupán kétezer-ötszáz katonával rendelkezett. Augusztus 26-án elesett az óváros, és ettől kezdve a törökök folyamatosan támadták a várat. Szeptember 5-én felrobbant egy lőportorony, és ez megpecsételte a várvédők sorsát Szeptember 6-án ugyan a szultán meghalt, de vezérei eltitkolták a halálát, és folyamatosan támadták tovább. Zrinyi - nem lévén más választása - elhatározta, hogy csapatával harcban hal meg, így maroknyi katonájával kitört a várból, és rövid, de hősies kézitusában mindannyian életüket vesztették. A kép Zrinyit búcsúbeszéde közben ábrázolja, amelyet a hazaszeretetről, az önfeláldozó küzdelemről és a kereszténység védelméről tart katonáinak és a várban maradottaknak.
Anton Eisle (1801 - 1871) - Kölcsey Ferenc 1835
A Himnusz szerzőjének arcképét Anton Einsle osztrák festő készítette, aki 1832 körül költözött Pestre, s hamarosan a főnemesség első számú portréfestője lett. A képre a Magyar Tudományos Akadémiától kapott megrendelést, amelynek Kölcsey Ferenc (1790 - 1838) 1830-tól volt tagja. Kölcsey a Hymnus, a' Magyar nép zavaros századaibol című költeményét 1823. január 22-én fejezte be, s a mű 1828-ban jelent meg először.
Györgyi Giergl Alajos (1821 - 1863) - Erkel Ferenc 1855
Erkel Ferenc (1810 - 1893) zeneszerző, a magyar nemzeti opera egyik megteremtője 1855-ben, arcképe készülésének évében pályája csúcsán állt. Már megzenésítette a Himnuszt, megírta a Hunyadi László című opera zenéjét (1844), s 1853-ban vezetésével alakult meg a Filharmóniai Társaság. Bánk bán című operáját hat évvel később, 1861-bn mutatták be. A kompozíción a kész Hunyadi László és a Báthory Mária partitúrája Mozart mellszobrának támaszkodik, miközben a zeneszerző egy éppen készülő mű kottái felett mereng. A Himnusz megzenésítésére 1844-ben írtak ki pályázatot, amelyen Erkel Ferenc munkája nyerte el leginkább a zsűri tetszését. A művet a pesti Nemzeti Színház mutatta be ugyanabban az évben. Az állami himnusz egyébként 1903-ig az osztrák császári himnusz, Joseph Haydn Gott erhalte című műve volt. Egy 1903. augusztus 20-án hatályba lépett törvény szerint "Kölcsey himnusza az egységes magyar nemzet himnuszává nyílváníttatik".
Barabás Miklós (1810 - 1898) - Vörösmarty Mihály 1836
Vörösmarty Mihály (1800 - 1855) a magyar romantikus költészet egyik legnagyobb alakja. Főbb művei közé tartozik a Zalán futása és a Csongor és Tünde, legismertebb költeménye azonban kétségtelenül a Szózat, amely 1836-ban jelent meg az Auora című folyóiratban. A vers megzenésítésére - a Himnuszhoz hasonlóan - pályázat útján került sor, amelyet Egressy Béni (1814 1851) muzsikája nyert meg. A korábban vándorszínészeként és karénekesként tevékenykedő Egressy 1840-től kezdett zeneszerzéssel foglalkozni, s legnagyobb sikerét a szózat komponistájaként aratta. A művet 1843-ban mutatták be a Nemzeti Színházban.
Barabás Miklós - Egressy Béni arcképe 1847
1843 tavaszán Bartay András, a Nemzeti Színház igazgatója pályázatot írt ki Vörösmart Mihály Szózatának megzenésítésére. A bírálóbizottságban Erkel Ferenc és Mosonyi Mihály zeneszerzők mellett maga Vörösmarty is helyet kapott, s egy hangú ítéletükkel Egressy Béni munkáját találták a legjobbnak. Gárdonyi Géza visszaemlékezései szerint Egressy a maga feldolgozásának zenekarra hangszerelését végül a nálánál zeneileg sokkalta képzettebb Erkelre bízta. A Szózat megzenésítésének sajnos sem eredeti pályázati példánya, sem pedig szerzői kézirata nem maradt fenn. [...]
Vastagh György (1810 - 1870) - Széchenyi István
Széchenyi István születésének századik évfordulójára a pesti Városháza részére rendelték meg a "legnagyobb magyar" egészalakos portréját Vastagh Györgytől. Vastagh festménye kevés változtatással lényegében Friedrich Amerling Széchenyi-portréján alapul. Amerling 1836-ban festette meg Széchenyi István egészalakos arcképét. Ekkor készült a legtöbb és legismertebb Széchenyi-portré. Míg Barabás Miklós ugyancsak ez évben keletkezett portréja derékkép, Amerling egészalakos kompozíciója már a század végéig uralkodó reprezentatív képmás mintaadó példája, olyan festmény, amelyet nem véletlenül használtak mintaképként vagy másoltak sokan, így Vastagh György is. Az ő képének keletkezési idejét nem ismerjük, de jóval később Amerlingénél. Egyszerűbb, mondhatnánk szegényesebb, épp annak nagyvonalúsága, nagyszerűsége hiányzik belőle.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése